Az iparművészet egyes ágainak fejlődésénél az anyag és a technika erőteljesebben meghatározó, mint a festészetnél, szobrászatnál, ezért a kovácsoltvas-művesség fejlődését is elsősorban az anyag és a technika elsősége jellemzi. A művészi kovácsolás kezdeteinél a megformálandó rúdvasat és lemezt a mester kovácsolta ki tömbökből, vagyis ő maga állította elő és dolgozta fel. Később, de még a kohászati nagyipar kialakulása előtt, hámorokban kezdetleges gépi berendezésekkel, vízikerékkel, majd gőzgéppel meghajtott kalapácsok kovácsolták ki az alakításra alkalmas fémeket.

A XIX. században az egyre tökéletesebbé váló hengerművek már nagyipari módszerekkel gyártották a hengerelt vasat, a mintás vasrudat, a profilvasat. A XX. század elején bevezetett lánghegesztés, később pedig a légkalapács új technikát követelt a kovácsoltvas-művességtől; mindezek hatással voltak színvonalának, módszereinek fejlődésére. A vasművességnek ebben az ágában a kovácsvasat használták és használják ma is. Ez hidegen is hajlítható és kalapálható, fehéren izzó állapotában pedig megpuhul, nyújtható lesz, egymáshoz rögzíthető (tűzihegesztés).

Iparművészeti jelentőségét tetszés szerinti formálhatóságával érte el. Régóta vasból készülnek a szerszámok, gépek, fegyverek is, ezek tárgyalását azonban most mellőzzük, és a vasművességnek csupán azzal a területével foglalkozunk, amely napjainkban az iparművészet körébe tartozik. Az elmúlt korokban különböző igényeket elégített ki a kovácsoltvas-művesség. A vasat tartóssága és szilárdsága igen alkalmassá tette arra, hogy főleg épületekre ajtók, kapuk, ajtófogók, ajtókopogtatók, ajtóvasalások, reteszek, kilincsek, ablak-, erkély-, lépcső-, lunettarácsok, cégérek, zárak készüljenek belőle. A kovácsoltvas azonban nemcsak az építészet szerves kiegészítője volt, hanem a belső berendezésben is szerepet kapott, így kandeláberek, gyertyatartók, csillárok, kandallórácsok, szentélyrácsok, tűzikutyák, vasalt ládák is készültek ezzel a technikával.

A kovácsoltvas munkák készítői lakatosmesterek voltak, hivatalosan is a lakatos szakmában tartották őket számon, noha a lakatosok egy része megtanulta – miként a kovácsok – a tűzi kovácsolási technikát. Voltak közöttük olyanok is, akik a kovácsolást művészi fokon végezték. Ezek a mesterek felülemelkedtek a patkolókovács vagy a zárjavító lakatosok színvonalán, és a mesterséget művészetté nemesítették. A vas művészi kovácsolását művelték, ezért már a múlt század utolsó harmadától néhol a „kovácsművészet” megnevezéssel találkozunk a szakirodalomban, több kiváló műlakatos „műkovács”-ként hirdette cégét, és „műkovácsolással” készült termékeket ajánlott. A köznyelvben mind inkább elterjedt a „műkovács”, „díszműkovács”, „kovácsművész” elnevezés, pedig képzettségük szerint lakatosok voltak. Művészi munkájuk alapján – megkülönböztetésül a zárjavító, kulcsreszelő lakatosoktól – a művészlakatos elnevezés illethetné őket, ezt a kifejezést azonban nyelvünk nem fogadta be. Ehelyett sokan – helytelenül – a „műkovács” és „kovácsművész” elnevezést használják arra, aki tűzi kovácsolású díszes vasrács készítésével foglalkozik. Mi a lakatos vagy műlakatos megnevezést használjuk, mert tevékenységüket és az iparban elfoglalt helyüket ez fejezi ki hűen.

A XIX. század utolsó harmadáig a kézműveseknél a céhes képzés volt általános; így volt ez a lakatosoknál is. Három-négyévi inaskodás után válhatott legénnyé, majd háromévi kötelező vándorút és nagykorúságának betöltése után kérhette a remekfeladat kitűzését. A remeklést már a XV. századi céhszabályok megkövetelték – legalábbis ez időtől tudunk róla –, de feltehetően a korábbi céhszabályok is előírták. A remeklésről szóló artikulusok a céhszabályok legtanulságosabb részei, mert a megkövetelt remekfeladat a legbiztosabb fokmérője az ipar, illetve a mesterségek egy-egy korszakbeli fejlettségének. A XVIII. század végén II. József – hogy az iparos ifjúság jobb képzését elősegítse – vasárnapi rajziskolák felállítását rendelte el, és kimondta, hogy az inasok csak akkor szabadíthatók fel legényekké, ha a rajziskolát legalább egy éven át látogatják. Ennek az intézkedésnek végrehajtásaként a céh nemcsak tárgyi, hanem rajzi remeket is követelt azoktól, akik mesterré akartak válni. A rajzi és tárgyi remeket, minden segítség nélkül, az arra kijelölt mesternél kellett elkészíteni; ezeket munka közben az ún. látómesterek ellenőrizték. A remekdarab elkészítése a szakmai ismeretek próbája volt. A vándorút is hasznos volt, mert a legények megtanulhatták a külföldön alkalmazott formákat, technikákat, szokásokat, és sok kitűnő alkotás ismeretének gazdag élményével tértek haza.

A külföldön készült mintalapok a formák széles körű terjedését segítették elő. Ismereteink szerint 1627-ben jelent meg az első, a sokoldalú Mathurin Jousse építész, lakatos, faragó, rézkarcoló albuma a vasműves formákróI. Ezt a XVII. század végén a francia születésű Jean Tijou alkotásairól Angliában készült könyv követte. A XVIII. században a mintalapok megszaporodtak, s a század végén és a XIX. század elején ezek közül több-kevesebb példányt már rajziskoláink is felhasználtak az oktatáshoz. Idehaza 1895-től Edvi Illés Aladár szerkesztésében jelent meg mintegy háromszáz mintalap, amelyek előmozdították a mesterek formaérzékének javítását, ismereteik gyarapodását. (Két korábbi kiadású hazai mintalapgyűjteményről is tudunk. Ezeket 1874-ben, illetve 1884-ben tették közzé, alacsony példányszámuk azonban kizárta, hogy széles körben megismerjék őket.) Mestereink általában építészek tervei alapján dolgoztak, de kis számban ismerünk olyan munkákat is, amelyeket saját terveik alapján készítettek. Néhány tervüket „műipari mintalapon” is közzétették. A kivitelezéshez elengedhetetlen műhelyrajzok készítése viszont – néhány elszigetelt eset kivételével – mindig az ő feladatuk volt. A rajzoktatás ezért játszott fontos szerepet már a céhes képzésben is.

A hazai műIakatosok java külföldről jött. Elsősorban német és cseh földről – sokan vándorlegényként – érkeztek Magyarországra, és találtak itt új otthonra. Származásukat csak a török uralom megszűnése után, a XVII. század végétől tudjuk nyomon követni. Korábbi időszakokra vonatkozóan csupán feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Mivel azonban a lakatosok az építőiparhoz tartoztak, a kőművesek és ácsok pedig nagyrészt külföldiek voltak, feltehető, hogy már a török hódoltság előtt is számos külföldi lakatos működött hazánkban.

Eperjessy Géza az 1686–1848 közötti mezővárosi és falusi céhek összetételét vizsgálva megállapítja, hogy a kézművesek nemzetiségi megoszlása nagyjából megfelelt az adott település nemzetiségi viszonyainak, de mindjárt hozzá is teszi: „Jóllehet, a magyar lakta mezővárosok kézműveseinek nagyobb része magyar származású volt, a nagyobb szakértelmet és több gyakorlatot kívánó finomabb mesterségek művelői, mint például az órások, lakatosok, puskaművesek, kőművesek stb. itt is többnyire a nem magyarok közül kerültek ki.” Pest-Budán kimutathatóan túlnyomórészt német, kisebb részben cseh és osztrák s elenyészően kevés magyar mestert találunk a XVII. század végétől a XIX. század közepéig. Bár Pesten 1768–1815-ig a magyar és a német lakatos céh külön szervezetet alkotott, a magyar céhben tevékenykedők többsége is német volt. Már a középkori Magyarországon is működtek kézműves szerzetesek, így nemcsak céhes mesterek, de ők is végeztek lakatosmunkát. A kolduló ferencesek például 1229-ben jelentek meg az országban, de felszentelt pap alig akadt közöttük, legnagyobb részük kézműves volt. A laikus testvérek többnyire már mint kitanult és tapasztalt mesterlegények kerültek a rendbe. Vasműves fráterekről kevés adatunk van, inkább az asztalosok és egyéb kézművesek ismeretesek. Azt azonban tudjuk, hogy Budán a volt Erzsébet-apácák Fő utcai templomának pompás vasmunkáit Cikória Miklós ferences barát készítette a XVIII. század közepén. Az sem kizárt, hogy a tihanyi apátsági templom vasból készült aranyozott szentélyrácsa is valamelyik laikus rendtag munkája, noha erre semmi adatunk sincs. Ismerjük még Rekalain Jeremiás és Hegner Farkas ferences rendi lakatosokat (ez utóbbi asztalos is volt); ők is különböző rendházak műhelyeiben dolgoztak. A püspöki uradalmak szintén tartottak lakatosokat. Csak a legismertebbet említjük, Fazola Henriket, aki – bár 1760-tól céhes mester volt Egerben – a céhbeliektől elkülönülve, a püspökség lakatosaként működött. A főrangúak uradalmai is alkalmaztak lakatosokat, tevékenységük azonban a gazdaságban szükséges mesterségbeli munkákra szorítkozott. Az azonban nem lehetetlen, hogy egyik-másik kastélyunknál az uradalom lakatosának keze munkája a vasrácsos ajtó vagy a díszes zár.

Kovácsoltvas-művességünkről már mintegy négy évtizeddel ezelőtt jó összefoglaló munka látott napvilágot, de a XVIII. század emlékeivel zárul a kötet, a mesterek pedig – Fazola Henrik kivételével – nincsenek benne megnevezve (Bárányné OberschalI Magda: Régi magyar vasművesség). Jóformán napjainkig senki nem értékelte, mi is történt a magyarországi kovácsoltvas-művesség területén az utolsó két évszázadban. Ez annál inkább feltűnő, mert a XX. század fordulójára olyan műlakatos gárda nőtt fel, mely Európában az élen állott, és a nemzetközi kiállítások legrangosabb díjainak javát nyerte el. A XIX. század utolsó harmada nagy mesterének, Jungfer Gyulának e művesség-művészet területén elért eredményei még közismertek – ha igen hiányosan is –, de kortársaira és az utána működőkre a feledés homálya borult.

A magyar kovácsoltvas-művesség egésze tehát máig is feldolgozatlan, mestereinek, művészeinek javát napjainkban fedezzük fel szívós kutatómunkával. Részeredmények alapján igyekszünk megrajzolni legalább vázlatosan ennek a műipar és az iparművészet mezsgyéjén álló művészeti ágnak a fejlődését, kíséreljük meg számba venni emlékeit és mestereit. Ebben az összefoglalásban elsősorban a magyarországi kovácsoltvas-művesség ismertetését tűztük ki célul. Az európai és főleg a közép-európai vasművesség egységes fejlődése azonban nem szabdalható fel „nemzeti” vasművességre,így más országokra a kitekintés nemcsak kívánatos, de szükséges is. A céhes rendszerben előírt kötelező vándorút, a külhoni mintalapok használata – mint említettük – hatással volt a hazai kovácsoltvas-művesség formai és technikai alakulására.

 forrás: http://www.diszmukovacs.hu/

Itt lehet hozzászólni !